Emléktáblát avattak Fekete Gyula (1922-2010) háromszoros József Attila-díjas író, szociográfus, a Magyar Írószövetség örökös tagja tiszteletére egykori Kecskemét utcai otthonának falán pénteken Budapesten.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke hangsúlyozta: Fekete Gyula a napi gondokban látta meg a távlatot. Nem csupán a népességfogyás veszélyeit ismerte föl, hanem már az 1970-es években rámutatott a nyugati civilizáció haldoklására. Nem csupán regények, drámák és más elbeszélések írója volt, hanem a röp- és vitairatok műfajának kiemelkedő szerzője is. Utóbbi típusú írásai fontos kordokumentumokként igényt tarthatnak a történészek figyelmére is – fűzte hozzá.
Lezsák Sándor felidézte azt is: akárcsak Csoóri Sándoron és másokon, Fekete Gyulán is érződött a csalódottság 1989 után. Amikor 1992-ben a köztársasági érdemrend középkeresztjével akarták kitüntetni, nem volt hajlandó átvenni az elismerést Antall Józseftől és Göncz Árpádtól. Az emléktábla-avatáson Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgatója hangsúlyozta: Fekete Gyula mindig a lehető legharcosabban állt ki először is a magyarság, másodszor pedig a valódi demokrácia mellett. Ebben a sorrendben látta a nemzet megmaradásának egyetlen lehetséges zálogát.
Nagyon sokszor dühös ember volt, határozott véleménnyel, de egyben nagy demokrata is, sosem tett szemrehányást azért, ha egy-egy kérdésben leszavazták társai a Magyar Demokrata Fórumban (MDF) – idézte fel Bíró Zoltán. Próféta volt a maga korában, akinek intésére például a népességfogyás ügyében kevesen figyeltek oda, de az idő őt igazolta. Ha ma végre komolyan vesszük jóslatait, talán még nem késő – fogalmazott Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke. Hozzátette: az elidegenedés, az önérdek mindent elöntő mérges árhulláma ellen író Fekete Gyula sosem volt aktuálisabb, mint ma. Életműve az egymás iránt és a hazáért érzett felelőség mindenek elé helyezéséről, a közösség javára végzett alázatos munkáról szólt.
Fekete Gyula 1947-től Budapesten szerkesztette a Március Tizenötödikét, majd rovatvezető volt a Szabad Szónál, 1954-től a Művelt Nép munkatársaként dolgozott. 1956-ban az Írószövetség prózai szakosztályának titkára lett. Decemberben letartóztatták, csak 1957-ben szabadult. 1965 és 1968 között a Budapest című lap szerkesztője, 1981 és 1989 között az Írószövetség alelnöke, 1988-ban és 1989-ben a Hitel munkatársa volt. Pályája elején a városba került falusi embereket ábrázolta. Jelentős műve Az orvos halála (1963) című regénye. 1964 után 12 kötetes történelmi sorozatba kezdett a háború, a megszállás és a nagy történelmi fordulat idejéről. Nagy vihart kavart a népesedési gondokról, a társadalmi életvitelről, a bizonytalan jövőképről beszámoló Éljünk magunknak? (1972) című dokumentumgyűjteménye. 1988 és 1990 között az MDF elnökségi tagja, 1990-ben és 1991-ben a Magyar Néppárt elnöke, az 1990-es évek közepén a Magyarok Világszövetségének ügyvezető alelnöke is volt. 1998-tól a Százak Tanácsa közhasznú egyesület ügyvezető elnökeként dolgozott.
Egyéb elismerések mellett 2001-ben Magyar Örökség-díjjal, 2006-ban Arany János-díjjal, 2007-ben a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmével, 2008-ban a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének nagydíjával jutalmazták.
Forrás: MTI